Nahát, egy hetes a műtétem és már jobb kézzel töröltem ki a... ja ez nem publikus...

Elmesélem, milyen az élet félkézzel...

Mivel tökre szomjaztam az infora, hogy milyen is az élet a kulcscsonttörés után és nem találtam igazán sok hasznosat, így most megosztom Veletek a tapasztalataimat, hátha egyszer valakinek szüksége lesz rá... Persze ezt nem kívánom senkinek, mert amúgy horror... És azt sem igazán tudom, hogy mi lesz ebből a végeredmény, de leírom, hogy én hogy csinálgatom a dolgaimat, aztán a végén levonjuk a következtetést, pl, hogy "na és így lesz jobb, mint újkorában", vagy "na, így kell magadból nyomorékot faragni"...

Szóval tehát. Mikor eltört, a vállamra estem konkrétan és egyből felrémlett előttem Bunny, és a vállficama, vagy mi... Gondoltam, tuti nekem is olyanom van, mondtam is a mentősöknek a diagnózist. Aztán jött a mentős és elkezdte macerálni a karomat. Hiába mondtam, hogy nem kéne, nem hatotta meg... Ráadásul ótvar cigiszaga volt, azt hittem, elhányom magam. A mentőautóról is szívesen mesélnék, de szerintem semmi új info nem lenne benne... A lényeg tulajdonképpen az, hogy egymástól fél méterre ültünk és üvöltve sem értettük egymás szavát.

A kórházban már ránézésre mondta a doki, hogy ez kulcscsont én meg tökre megnyugodtam, hogy jaj de jó, nem ficam, akkor én mennék is... De nem, mert ez műtét lesz. MI VAAAAAAAN? Felsejlett előttem a gyerekkori rémálom, hogy a kézfejembe szúrják a tűt, amitől gondolatban is elájulok, hogy elaltatnak és nem ébredek fel, hogy kórházban kell aludnom és nem otthon a kényelmesben.

Először röntgenre mentem, ahol még kicsit kínozgattak, természetesen jó szűk póló volt rajtam, azt hittem befosok a fájdalomtól, mire levettük. Röntgenes néni lefektetett hanyatt, hogy az majd úgy jó lesz nekem... hát nem volt jó, viszont hál' isten felkelni sem bírtam, szóval fekhettem ott egy jó fél órát. A röntgenen csodálatosan látható volt a két elkalandozott csontvég. Mire felocsúdtam, már vettek is vért, csináltak MRI-t majd felvonulhattam a lakosztályomba. Szerencsére egyedül voltam a kórteremben. Egyelőre nem tudták megmondani, hogy aznap vagy másnap lesz-e a műtét. Nagyon féltem.

Este 11 fele közölték, hogy nyugodtan sátrat verhetek, másnap lesz a műtét. Persze akkor már délután 4 óta nem is ettem semmit. Igazából nem voltam éhes, így karácsony után...

Az éjszaka rettenetes volt. Semmit sem aludtam. No nem azért, mert nem tudtam volna, mert itt annyira nem is fájt, ha jól emlékszem, hanem egyszerűen azért, mert a villatársak még a karácsony mámorában végigüvöltötték az éjszakát. Egész éjjel ez ment: 

-"Rózsikáááám..."

-"Kussolj!..."

-"Ne üvöltözzetek..."

Mindez üvöltve egymás után sokszor és ciklikusan... Közben egyik-másik bácsika elment sétikálni erre-arra, volt aki betévedt az én kórtermembe is és irányíthattam tovább... ha már úgysem alszom. Úgy volt, hogy másnap 8-kor vizit és utána műtét. Ez az "utána" ez valamikor dél és 1 között jött el, már nem emlékszem. Na de este behozattam Mackóval a tancuccaimat és szépen hajnalban a szokásos menet szerint nekiálltam tanulni. 3/4 6-kor próbált álmomban lecsapni rám a nővérke, hogy beköti az infúziót, de nem sikerült, mert akkor már rég fent voltam. Megegyeztünk, hogy nem a kézfejembe köti, akkor amúgy sem tudnék szaladgálni, úgyhogy az alkaromon talált másodszori próbálkozásra egy megfelelő eret. Oké, kompromisszumot kötöttünk, ez még belefér az ájulásmentes verzióba.

Aztán üldögéltem ott két órát, már nagyon kellett pisilnem is, úgyhogy megnyomtam a riasztós gombot (miután az ajtómat folyton becsukták). Majdnem háromnegyed óra múlva nézett arra valaki. Mondom "kéne ilyen guriguris marhaság, mert pisilnem kell". Válasz: "ó nincs itt olyan. Megfogod az infúziót és kimész. Csak majd ne ijedj meg, vissza fog folyni a vér.". Király - gondoltam. Na ez a "vissza fog folyni a vér" végülis azt eredményezte, hogy a műtétre kajak belealvadt a vérem a csőbe és ott cibálták meg ráncigáltak a csövet, meg a kezemből kiálló tű végét, hogy visszamenjen. De nem ment... Amúgy ez nem is tű, hanem ilyen műanyag, tök rugalmas cucc, szóval nem vagdossa körbe az eret, mikor az ember mozog vele...

Eljött a műtét ideje, búcsút vettem kis családomtól és levittek a műtőhöz. Itt volt egy nővérke, aki új csövet rakott a megalvadt helyett. Aztán jött az altatóorvos, aki - mint ahogy mindenki - baromi rendes és kedves volt. Mindent mondott és tökre megnyugtatott. Megmérték a vérnyomásomat, hátra is fordultam megnézni a monitoron - itt még hátra tudtam fordulni... 115/valamennyi volt, meg is nyugodtam, milyen kis nyugodt vagyok:) Aztán mondták, hogy szédülni fogok. Mondtam, hogy szédülök is. Aztán elémtartottak egy maszkot, aminél elkezdtem gondolkodni, hogy vajon orron, vagy szájon szívjam be, de aztán a harmadiknál már el is aludtam.

Régen nem aludtam ilyen jót... Aznap aztán egész nap aludtam, mert próbáltam fennmaradni, de ahogy pislogtam volna, lecsukódva maradt a szemem és rögtön álmodtam:) Ott volt Mackó és az Anyukám is, végig fogták a kezem, meg beszéltek hozzám, de hogy miről, arról fogalmam sincs... Este aztán végre ehettem, Mackó hozott nekem finom vacsit és megetetett. Másnap megnéztek a dokik, átkötötték a sebemet és jött a gyógytornász is, aki totál megfingatott olyan gyakorlatokkal, hogy emeljük előre a kart. Hát az olyan 10 centi magas lett, de lehet sokat mondok...És fájt. Mondta, hogy napi 3-4x csináljam, de nem kell túlerőltetni, amúgy kössem fel a karomat.

A műtétnél egyébként a szegycsont felől egy titán fémszálat ültetnek be, aminél elvileg szép lesz a végeredmény és talán nem lesz olyan nagy pukli. De ezt majd meglátjuk 3 hónap múlva, annyi ugyanis a teljes gyógyulás.

Edzeni holnapig semmiképp, mert a varratokat nem szabad eláztatni, így nem szabad izzadni sem. De aztán hétvégén mindenképp tolni fogok legalább egy kardiót...

Műtét utáni napon végre mehettem haza. Büszke voltam magamra, hogy nem kértem fájdalomcsillapítót, de igazából annyira nem is fájt... Csak ez a rohadt hanyatt fekvés...

Mondanom sem kell, hazaérve szépen levettem a kötést, és elkezdtem felfedezni, mi az, amire képes vagyok és mi az, amire nem. WC pucolás kizárva, teregetés kizárva, mosogatás kizárva... hm... Szerencsére van egy drága Mackóm, aki mindenben segít és vigyáz rám nagyon. Na de köszönhetően az okos fejemnek és a túlerőltetésnek, onnantól aztán végeláthatatlan fájdalomáradat öntött el. Gondolom, eddig tartott a műtét közben kapott fájdalomcsillapító.

Miután már harmadik napja nem aludtam semmit és két nap választott el attól, hogy melózni menjek, gondoltam, ideje elmenni a dokihoz valami bogyóért. Kaptam is, ami a világon semmit sem ért. A nyakamat egyébként 3 napig nem tudtam használni, nem tudom, hogy itt hogy függnek össze az izmok és ízületek, de a nyakam kegyetlenül fájt. Arra is tippeltem, hogy talán a karfelkötő háromszögkötés miatt lehet...mert az meg ugye húzza a nyakamat... Úgyhogy kezdtem mellőzni. Attól meg a vállam fájt. Aztán már a deltám is fájt... Aztán a végén a lapockám is, de ez horror volt. Konkrétan nem tudtam sem nekidőlni semminek, sem feküdni, mert ugye azt csak hanyatt lehetne, de ahogy hozzáért a lapockám az ágyhoz, csillagokat láttam a fájdalomtól...

Folyt köv.